Mostanában sokszor eszembe jutott, hogy mi közöm is van a jelen magyar társadalomhoz, s a pillanatnyi társadalomnak velem van-e bármilyen kapcsolata is? Bonyolult és összetett kérdés (!) Egy ideig nem tudtam megválaszolni, aztán kezdett kirajzolódni (!)
 

A társadalom viselkedése az egyed (polgár) irányába nem mondható sem racionálisnak, sem szimpatikusnak, és természetesen az érzelmektől teljesen mentes! Azt gondolhatnánk, hiszen hovatovább csak törvények léteznek, hogy minden cselekedetünkre, gondolatunkra, megnyilvánulásunkra a társadalomnak / ez a hatalom (!)/ van konzekvens válasza. Első nagy tévedésünk. A konzekvenciák általában hiányoznak, a válaszok pedig kakofónián alapulnak. Mondhatnám azt is, hogy a társadalom válaszai egyedfüggők. Azoknak a polgároknak, akiknek nincs a hatalomban ismerősük, rokonuk meg ilyesmi, s ők vannak többen, tippelem csupán: 8 milliónyian, azoknak semmilyen esélyük sincs, hogy bárkitől is bármilyen segítséget kapjanak (!) Ha megbetegszenek, nagyritkán a betegségüket jól diagnosztizálják az itthon maradt, rosszul képzett egészségügyiek: azért nem mondom, hogy orvosok, mert már nem azok (!) A további sorsuk, mondjuk a munkahelyük megtartása, ha még van nekik, szinte lehetetlen: melyik munkaadónak van szüksége beteg, kiszámíthatatlan egyedekre? Most jöhetne az állam segítsége, de nem jön, mert hiányoznak a gondoskodás feltételei: a pénzintézetek csupán abban érdekeltek, hogy a lehető legtöbb hasznot képezzék, vagyis a lakossággal fizettetnek meg mindent miközben szociális pénzkihelyezést nem végeznek. A kölcsönöket a szerint hajtják be, hogy a hatalomban milyen helyük és szerepük van. A hatalom is pénzből él, tehát ebből az következik, hogy a hatalom szerves részei a pénzintézetek. Mintahogyan minden az, amelynek a feladatai közé tartozik a profit szerzése a hatalom útmutatása alapján. Itt érzékeljük először a kizsákmányolást: a hatalom úgy viselkedik a polgárral, mint a rossz gazda a földjével. Teremj minél többet, hiszen te vagy a föld, s neked ez kutya kötelességed: én. a gazdád szántok, vetek, te pedig teremj! A föld pedig fellázad: adjál energiát, mert kimerültem, nem tudok tovább teremni! A gazda meg nevet: azt én mondom meg, hogy tudsz-e teremni, vagy sem. Aztán a föld már tényleg nem tud teremni. A gazda meg azt mondja rossz ez a föld, használhatatlan, eladom, vagy nem művelem tovább. A gazda tehát kizsákmányolta és tönkretette a földjét, mintahogyan a hatalom a társadalmat; azt a társadalmat, amely felett teljhatalommal rendelkezve belehajszolt a megsemmisülésbe (!)
 

Ennek ellenére a társadalomnak tovább kell működnie, a tömegközlekedés szállítsa a polgárokat, az éttermek főzzenek, és nyújtsanak szórakozást a szórakozóhelyek, a bíróságok hozzanak ítéletet, a rendőrség tartsa fent a rendet, a közhivatalok tegyék dolgukat: működjön a társadalom!
Hogy nem működik? Bizony nem: a hatalom éppen most szabja magára a társadalmat, valahogy úgy, mint a jó szabó a női ruhát… Egy kicsit itt megemeljük, ott elveszünk belőle, az a rész nem kell, na, ja, az egész meg legyen rövidebb, s végül az ára magasabb, hiszen sok munka volt vele! Egyszóval itt az ideje, hogy most már ne csak a polgár adjon a társadalomnak, hanem a társadalom is a polgárnak!
Mit kapok hát én a hatalomtól? Nos, jószerével semmit. Egészségügyi ellátást alig, hogy mit csinált a hatalom a polgárok által befizetett járulékokkal, ellopta, offshore cégeket alapított a Kanári szigeteken, mint ahogyan tette ezt az MNB elnöke is. Ám ennek ellenére még is Ő a társadalom egyik legbefolyásosabb embere. Konzekvencia, van: lopj, csalj, és a mennybe jutsz!
Annak idején azzal hitegették a polgárokat, hogy amikor belefáradnak a munkába, akkor a befizetett járulékuk arányában az állam fog róluk gondoskodni; kvázi, nyugdíjat fizet. Az elképzelést tett követte, s mindjárt létre is hozták a nyugdíjintézetet. Szerencsés - szerencsétlen Kádár János, - azért volt szerencsés, hogy már nem élhette meg ezt a gonosz kort, de azért ne gondolják, hogy gonosz időket élünk, s azért szerencsétlen, mert még a csontvázát is ellopták, hogy valaki kiállíthassa a hálószobájában, mint egy nemes trófeát. Fene a dolgát, az illetőnek nincs valami jó ízlése! Na, szóval, ez a Kádár János, úgy hiszem, ezt komolyan is gondolta. Rajta kívül azonban más se! Mert mára az illetékes hatalom úgy gondolja, hogy akkor kezdik majd folyósítani a nyugdíjat, amikor az illető egy-két hónapon belül kiszenved. S hogyan lehet ezt kiszámítani, sehogyan, de ha megfelelően magasra emelik a nyugdíjazás korhatárát, akkor az élet rendje szerint, az elhalálozás hamar bekövetkezik.
Na de azzal kezdtem ezt a bekezdést, hogy mit is kapok a társadalomtól. Munkát aligha, de mi történik akkor, ha az adott társadalom nem biztosítja polgárainak a megélhetést, ennek ellenére szedhet adókat, adóztathat? Hát, úgy vélem nem: bár, kétségtelen, ha átmegyek, a Lánchídon köteles vagyok hídadót fizetni, ez is személyre szabott, aki át megy a hídon, az fizessen! Személyi adó is hasonló lenne: ha elvégzed ezt – azt – amazt, akkor fizess ennyit – annyit –amannyit! A hatalom itt is kívülállóként viselkedik: semmit sem ad, de mindent el akar venni. S mindeközben nemcsak az éhenhalástól nem tud megvédeni, de egyéb hatásoktól sem.
Ez a hatalom, csak azokat védi, akiknek pénzük van, és a hatalom nevű „család” tagjai. Miért kell az országgyűlési képviselőknek vajon mentelmi jog? Egyszerű, mert tagja a családnak. Nem egyedüli jelenség a világban ez a viselkedési formáció: az olaszoknál is család van!
Törvényeinket is a szerint alkották, hogy a polgár ne igazodhasson el; a furfangos jogászok pedig sok pénzt kérnek semmitmondó tanácsaikért. Így aztán nem marad más választás, mint a megalkuvás: vagy a társadalom rekeszt ki magából, vagy én rekesztem ki a társadalmat magamból!
 

Mi következik az egyikből, s mi a másikból? Ha a társadalom rekeszt ki, valójában nem jelent hátrányt, mert egyébként is már régebben kirekesztett minden juttatásból, mi több, ellopta, amit évek, vagy évtizedek alatt akaratom ellenére különféle dolgokra elcsalt. Ám függetlenül attól, hogy a társadalom kirekeszt, azért igyekszik behajtani tőlem azokat az adókat, amelyeket a hatalom kiszabott. S mind ezt erőszakkal is megteheti, hiszen a hatalom (állam) erőszak szervezet (!)
 

S mi történik, ha én rekesztem ki a társadalmat magamból? Akkor minden erőmmel és tudásommal azon leszek, hogy a méltatlannak tartott adókat ne fizessem be! Megválok nemzeti tudatomtól, esetleg elhagyom az országot, bár az esetben az ellenállásom passzívvá válik. Megpróbálom elfelejteni, hogy valaha is magyar voltam! Ez ugyan az esetek többségében nem sikerül, mert a magyar ember mindig magyar marad, még akkor is, ha folyamatosan kizsákmányolják. Egyszóval tehetek ezt – azt, de nem sok eredménnyel, Vörösmarty imigyen fogalmaz a Szózatban: „A nagy világon e kívűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell”