amint az idő kiüresedik, úgy az ember agya is, s elfogynak a gondolatok, az érzelmek, a puha érintések bizsergető ingerei. a kapcsolatok (kontaktok) elmennek az ember mellett észrevétlen, s a szellő is tovalibben, anélkül, hogy akár meglobogtatná az ember hajtincseit. az utódaink , ifjúságuk nagyszerűségével és bohémságával, tovább állnak, ellépnek a család magányából, vagy inkább beleúsznak a végtelen térbe, mint ebihalak, amikor elérik fejlődésük legmagasabb szintjét, s farkuk vesztvén eltűnnek a dimenziók áradatában. mondhatnánk, kiüresednek az idő bufferjei! hogy így van ez rendjén? lehet! az ember azonban keserűen veszi tudomásul, hogy elrabolták a gondolatait, összetörték a játékát, ellopták legszentebb tárgyait, s eközben tova tűnt ifjúsága; álmai megvalósítatlanul szerte hevernek körülötte, s lézengő idődarabkák bukkannak elő a nemlétből; mert hiszen a virtualitás is fontos, amikor a valóság már alig különbözik; amikor a kiüresedett idő, csapdákat állít a gondolatoknak. szerény képességű dallamok belopják magukat a fülekbe, mint gyér ideológiák az agyakba. mert ideológiából bőven terem nonszensz világunk lila egén. lila ruhákat lenget a szél, lila felhők ontják magukból a lila vizet, s lila emlékek toporzékolnak agyunk burka körül, várakoznak, beléphetnek-e a szentéjbe? no de, misem egyszerűbb az elmúlásnál: mi múlunk el, vagy az idő kiüresedik? aligha ha van jelentősége ! talán csak a nézőpont tesz különbséget, a végeredmény azonban nem hagy maga után kétséget. elmúlunk, mint az ős-szar, amely a teremtő maga. elmúlunk az eszmékkel és az ideákkal egyetemben, hogy újak jelenjenek meg a színtéren, a virágos réten, a harcmezőn. mindig mindenkinek és mindennek át kell adnia a helyét egy másiknak, egy másnak, egy újnak. de, hogy az utódok meddig tarthatják meg prioritásaikat, azt a teremtő erő deklarálja, és ellenőrzi is, hogy megtörténjen a váltás. ez alól, még soha, senkinek nem sikerült kibújnia, mentesülnie. elbaszott teremtmények lettünk,vagyunk, meg a világunk is az. próbálkozásaink a dimenziók elhagyására, együgyűek, banálisak, siralmasak: mást sem teszünk ugyanis, mint szeretni vágynánk, és szeretnénk, ha szeretnének; gyengeségünk lépten-nyomon kikandikál fizimiskánkból. aztán, ha már nincs menekvés, ölünk, hogy ne minket öljenek; futunk a gyávaságunk elől, miközben büszkén méltatjuk a bátorságot. s próbálunk kommunikálni, egymással, a dimenziókon, téren, időn túl, de nem nagyon sikerül. láthatóan a magányos harcos filozófiája fészkelte be magát agyunkba. viselkedésünk is egyre-másra a magányról, a harcról szól. harcolunk minden és mindenki ellen. lassan ellenségünk lesz a gyerekünk, az anyánk, az apánk, a testvérünk. gyerekeink idegenként szemlélnek bennünket, mint egy ringyó, ócska, büdös bogarat; testvérünk árulóvá vált, hogy megtalálhassa saját lelki üdvét. nőink hasztalan hajhásszák a félelmetes tudást, birtokába csak kevesen kerülnek, de ha igen, akkor az emancipáció lobogója integet felénk, vajon mit üzenhet? nem tudjuk! csalunk,lopunk, csupán azért, hogy megérjük a hatvan, nyolcvan, vagy száz évünket porhüvelyünkben. de vajon túl ezen, van értelme életünknek? s ha igen, mi lenne az?